Menj vissza   Tozo közösség > Hír > Egyéb Sport
Regisztráció Blogok Súgó Tagjaink Mai üzenetek Keresés Mai üzenetek Jelöld a fórumokat olvasottnak

   Szerző

Béli
Admin
Hírek: 113
Összes olvasása
   Hír Kategóriák
   Felhasználói Menü
   Mountain Bike Maraton - Szilvásvárad 2013

Havasréti Bence beszámolója a legelső MTB maratonjáról.
   Teljes cikk / hír
Mountain Bike Maraton - Szilvásvárad 2013

Ez volt a legelső részvételem MTB maratonon. Barátaim rábeszélésére hosszú táv helyett megadóan a középtávot választottam, bár akkor még mosolyogtam magamban, hogy ez így nem is lesz igazán kemény verseny, csak lemegyek egy kicsit lötyögni, vidám társaságban finom sportitalt kortyolgatva, müzlit meg banánt majszolva teljesítem a kihívást nem jelentő távocskát. Egy kis esőtől sem ijedünk meg. Végül is mit árthat egy kis víz? Legalább nem lesz melegem az emelkedőkön. Eltekintettem a szokásos verseny előkészületektől is, semmi szénhidrátfeltöltés, sőt, szombaton még gyúrni is akartam, bár ez utóbbi végül elmaradt. Még talán ez volt a szerencsém. Nem tudtam, hogy mi vár rám Szilvásváradon.

A verseny előtti este kezdődtek a bajok. Miért nem egy tanyán, remetelakban, vagy kolostorban élek, ahol nem hallom a szombat esti utcai zenés mulatságokat? Öt óra alvás nem sok, de úgyis könnyű lesz a középtáv! Cicaverseny lesz!

A helyszínre elég későn értünk, és még egy csomó dolgom akadt, szóval a bemelegítés szinte teljesen kimaradt a programból. Helyette megittam fél adag K-OTIC-ot, ami egy elég durva edzés előtti ital. Nem is bringásoknak, hanem elvetemült gyúrós vadállatoknak találták ki. Szerintem senki sem iszik ilyet a mezőnyből, csak én. Garantáltan elborul tőle az ember agya vagy 2-3 órán át, de a hatáshoz kell vagy negyed óra. A rajtnál jó hátulra álltunk csapattársammal. Úgy terveztem, hogy laza tempót megyek nálam gyengébb bringásokkal. Miért is ne? Buli az egész! Nincs rajtam semmi nyomás, és elvárásaim sincsenek erre a napra. Mondjuk az máris zavaró volt, hogy a rajt után az eleje már rég a hegyet mászta, mire végre elindulhattam.
Elkezdtem helyezkedni, lazán, pörgősen hajtottam az első kilométeren. Ja, és nagyon lassan haladtunk. Most mi van? Ez már irritáló! Elkezdtem nézni a körülöttem haladó bringások mozgását, és azt figyeltem meg, hogy mozgásuk kezd szétesni. Ez már nem tréfa! Egy kicsit előrébb kéne menni, mert így elalszom. Elkezdtem hát lekerülni a többieket. De könnyű! Ez az első mászás még kedvezett is nekem. Finoman emelkedő aszfaltos út. Felvettem hát az utazósebességet, és vagy száz versenyzőt megelőztem. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy felébredt bennem az igazi versenyszellem. Lehet, hogy fél adag K-OTIC-tól is vérszemet kapok? Egyre gyorsabb sorokra értem fel, és senki sem állt be mögém. Kezdtem lihegni. Ez így már elég intenzív!

Aztán jött a földút. Elfogott az undor. Csupa sár minden! Most ebben mi a jó? De mentem tovább immár erősebb bringások társaságában. Az emelkedő hamar véget ért, jött az első lejtmenet. Ezen a részen eléggé felháborodtam. Hiszen ez veszélyes! Ötvennel hasítok lefelé a sárban, és úgy érzem, hogy ha akarnék, akkor sem tudnék megállni. Kellemetlen volt. Visszafogtam magam, de még így is buktam egy alkalommal. Szerencsére karcolásokkal megúsztam. Már ültem is vissza a nyeregbe. Aztán jött egy elrontott kanyar. Ha lett volna lélekjelenlétem, akkor ennél a résznél bevágtam volna egy gélt vagy valamit, de nem, már fordultam is vissza a helyes irányba. Így pedig sok gondot okozott a frissítés, mivel rutintalan vagyok MTB szakágban.

Fogytak a kilométerek, elértük a verseny legkeményebb emelkedőjét, az Ördögoldalt. Ezzel már gondjaim voltak, mivel jelenleg túl kövér vagyok az ilyesmihez, és időnként a Racing Ralph is kipörgött alattam. Arra nem is gondolhattam, hogy kiálljak a nyeregből. Előttem voltak néhányan, akiknek talán még rosszabbul esett a mászás, mert egy idő után kezdtek igencsak belassulni. Egy ilyen emelkedőn ennyire rutintalanul nem akartam megelőzni őket, nehogy elrontsam a manővert, így beforgattam a legkönnyebb áttételt. Semmi mást nem néztem, csak az első kerekemet és alatta a talajt. Megy ez! A légzésem kezdett megnyugodni, de aztán felnéztem, és láttam, hogy egy iszapos fal áll előttem vagy ötven méterre. Most akkor ezen kell felmászni? Botrány! Csak le ne kelljen szállni! Próbáltam erőt gyűjteni, de hiába. Az előttem haladó elkezdte tolni, és én már nem tudtam rendesen kikerülni. Elég! Leszállok, oszt tolom. Húsz métert még kibírok így is valahogy, bár nagyon szégyelltem magam. Valahol azt éreztem, hogy ezekkel a gumikkal amúgy sem tudtam volna kitekerni ezt a rövid részt. És ráadásul csupa mocsok minden!

Mesélnék az ezt követő részről, de nem tudok sokat mondani róla. Volt valami lejtő, meg egy furcsa kanyar, ami rémlik, de a többi elég képszakadás szerű. Még arra emlékszem, hogy volt egy srác, aki a lejtőn valami dupla olyan sebességgel rakta neki mint én. Mintha az élete múlt volna rajta. Én meg persze inkább a féktárcsákat koptattam. Majréztam rendesen. Aztán jött a várva várt szakasz, a Jávor hegy. Amikor először láttam a szintrajzot, kitaláltam, hogy én a Jávor hegyen fogok támadni. Egyik cimborámnak említettem is, és mivel nem akartam meghazudtolni magam, kegyetlenül megnyomtam ezt az emelkedőt, pedig itt már rég nem esett jól. Vagy kapkodtam a levegőt, vagy vacogtam. Alul voltam öltözve nem gyengén.
Ami ez után történt arról már nincsenek értelmes emlékeim. Csupán foszlányok. Kidőlt fák, átkozódás, hisztérikus viccelődés, zuhogó eső, az izomgörcs előjelei, még 17 km, még 15, sok. Nagyon sok. Lejtő, pocsolyák. Mit keresnek itt ezek a túrázók? Nem fáznak? Mert én nagyon. De várom már a végét! De rossz lesz a célba érkezés után agonizálni. De messze van az átöltözés! Lesz meleg víz? És hősugárzó? … Aztán a lejtőn ismét elestem. Az volt az illúzióm, hogy csúnyán vérzek, de ez nem így volt. Visszaültem és mentem. Már csak egy kilométer. A jobb lábam begörcsölt. Nem baj, ezt már fél lábon is teljesítem. Szó szerint. A célban a totális kimerültség, a frusztráció és leigázottság és egy katartikus diadalérzet bizarr elegye hatott át. Ez valahogy más volt, mint amikor az országúton amortizálom le magam. Vagy fél óra kellett ahhoz, hogy értelmes állapotba kerüljek, és csak ezután láttam, hogy végig be volt lokkolva a középső rugóstag. Mekkora béna vagyok!

Örültem, hogy nem hosszún indultam. Valahogy azt is lenyomtam volna, de ez által komolyan veszélybe sodortam volna az egészségem. Nem hittem volna, hogy ez a maratonozás ennyire durva, ennyire nagy szívás, ennyire hatalmas élmény. Kategóriámban tizenkettedik, összetettben pedig huszonnegyedik lettem, ami egy egész elfogadható eredménynek tűnik, főleg ha azt nézem, hogy nem akartam semmi különöset kihozni belőle.
Alig várom már a következőt!
   szerző:: Béli, at: 2013/07/01

tozo.hu © 2007 by Tozo.hu



Minden időpont GMT +2 alapján jelenik meg. A pontos idő 19:42.